Honi soit qui mal y pense - Szégyenüljön meg az, ki rosszra gondol

Vasárnapi Ujság, 53. évf. 36. sz. (1906. szeptember 9.)

Egy immár kihalóban levő emberfajta, az úgynevezett zsidó-czigány, évtizedeken át érdekes alakja volt a magyar népéletnek. Életmódja, foglalkozása tette érdekessé s korai pusztulása etnográfiai ritkasággá. Ma már alig itt-ott él egy-kettő belőlük, elkeveredve különféle czigánybandákba, színházi zenekarokba, mint utolsó képviselői egy olyan foglalkozásnak, melyet kiragadtak kezeikből s melyet nem is fognak többé visszahódítani. Erdély egyes pontjain, Mármaros-, Bereg-, Ungmegyékben, Kaposváron, Kanizsán, Szegeden, Érsekújváron, Budapesten még él egy-egy ilyen zsidó-czigány, az északkeleti megyékben kisebb bandák is találhatók, de a czigányverseny mindenütt szorítja, pusztítja őket s végleges kimulásukat semmi sem tudja feltartani.

A magyar népzene történetében a XVIII-ik században és a XIX-ik elején érdekes szerepük volt a zsidó-czigányoknak. Terjesztői, előadói voltak ők különösen a dunántúli vidékeken a magyar népzenének s a zenei szükségletek kielégítésében osztozkodtak a czigányokkal, kik mellett szabadon érvényesülhettek. Csokonai adja róluk az első tudósítást Dorottya czímű komikus eposzában. Négy helyen is ir róluk s az eposz végén csatolt jegyzetek között külön megemlíti: “a toponári zsidók híres muzsikusok.” Mindjárt az eposz kezdetén bemutatja a toponári zsidókat a banda primásával, Izsákkal, a ki húzta reggelig a vigadozó társaságnak a magyar nótákat s egész éjszaka mulattatta a somogyi magyarokat tüzes játékával. A farsangi ebéd kezdetén az urak és dámák azzal mulatnak “Dorottyában”, hogy történeteket mesélnek, udvarolnak, enyelegnek és várják az ebédet.

Míg eképpen ütik a’ terhes unalmat,
Várván az ebédet, hegedűt, tzimbalmot:
Im’ a Toponári Zsidók békerülnek
És muzsikájokkal helyekre leülnek.

E rövid bevezetés után a banda működését ismerteti Csokonai:

...a’ Toponári Aszáfok szép számmal
Mulatják az asztalt muzsika szerszámmal,
Édes áriákat Amphyon módjára
Vagy fürge tust húzván az Ivók’ számára.

Advertisement

Az Izsák munkáját dicséri a következő két sor:

Megzendül egyszerre Izsák száraz fája,
Zengő szerszámokkal kiséri bandája.

Később még ezeket olvassuk:

Rázudítja Izsák pengő muzsikáját
S a Palatinusnak elkezdi nótáját.

Az idézett sorokban ki is merítettük mindama vonatkozásokat, melyek Csokonainál a hajdani zsidó-czigányok egyik legnevezetesebb bandájáról találhatók. De nem csak Csokonai, hanem a dunántúli részekben mindenütt ismerték a toponári zsidókat. Mert ugyanazt a szerepet játszották a magyar urak mellett, mint a czigány s tulajdonságaik sem különböztek sokat emezekétől. Épen olyan korhely, lump, rendetlen életet éltek, akár csak a mai muzsikusok s gazdálkodásukban is hasonló módszert követtek. A dunántúli részekben azonban nemcsak Toponár volt az egyedüli hely, hol zsidó-czigánybandák működtek, hanem ott volt Kaposvár és Zala, honnan a hagyomány szerint, több jeles zsidó-czigány származott. Az irodalomban ezt az érdekes művelődéstörténeti és etnográfiai kérdést ama közleményen kívül, mely pár év előtt egyik napilapban megjelent, tudtunkkal még senki se fejtegette, ismertető adatokat róla nem közölt, úgyhogy a miket Csokonai Dorottyájában lejegyzett, körülbelül a legrégibb tudósítás a magyarországi zsidó-czigányokról. Dóczi József “Európa tekintete” czímű földrajzának 9-ik kötetében röviden említést tesz róluk a tót muzsikusokkal egyetemben ezeket irván: “A’ Tótok és ‘Sidók is jó Mu’sikusok, de tsak tántzra.” Egy 1862-ből való Podravskijež czímű varasdi horvát élczlap hirdetésében a kanizsai Grünbaum nevű kitűnő zenekarról olvassuk “kik hivatásuknak még mindig megfeleltek.” Az Osztrák-Magyar Monarchia czímű vállalatban pedig Bartalus István ismerteti őket. Csokonai után röviden, végül Jókainál találunk egy leírást róluk, a mi bizonyság a mellett, hogy pár évtized előtt még elevenen élt a köztudatban a zsidó-czigánybandák szerepe, miglen a czigány-elem ki nem szorította őket. Nem lévén egybegyűjtve, sőt még meg sem kísérelve az ide vonatkozó emlékek rendszeres közlése, a hagyomány és személyes nyomozás segítségével némileg pontosabb képet adhatunk erről az immár pusztulóban levő emberfajtáról, mely egyidőben nevezetes hivatást töltött be a magyar népzene történetében.

A mult század harmincas-negyvenes éveiben a régi Pestnek legismertebb és legkedveltebb zsidó-czigánya Rosenthal (Rózsavölgyi) Márk volt. Rosenthal csak eleinte működött a Nemzeti Színház zenekarában, később konczertek és leczkék adásából élt, de mindvégig nagyon mostohán, elhagyatott helyzetben, pedig talentuma a legkiválóbb magyar muzsikusok sorába emelte. Halála mélyen meghatotta Petőfit is, a ki egyik szép versében adott kifejezést részvételének. A fővárosban ekkor még nagyobb számmal éltek zsidó-czigányok, kik kizárólagosan zenélésből tartották fenn magukat. Külvárosi korcsmákban kisebb zsidó-bandák is voltak s ezeket rituális ünnepélyeken állandóan foglalkoztatták. Nagyobb sikert azonban nem tudtak elérni, mert ott állott velük szemben hatalmas konkurrens gyanánt a czigány, kinek temperamentumos játékával nem versenyezhettek. Pedig ebben a fajban a zenei tehetség nagy mértékben ki van fejlődve. Egyik fiatal tudósunk, dr. György Zsigmond, a ki a magyarországi, romániai, bukovinai és galicziai kazárok szokásait, nyelvét, költészetét, etnografiai és faji tulajdonságait buvárolja, a kazárok földjén tett utazása közben tapasztalta, hogy a zenei képesség úgyszólván velük születik. A romániai határon majdnem mindegyik állomásnál felszállnak a vonatra zsidó hegedűsök, a kik közönséges indulókat, valczerokat és magyar nótákat játszanak az utasoknak pár fillér borravalóért. Ha Magyarországon a czigánnyal szemben nem tudtak boldogulni, ennek a kudarcznak nem annyira a talentumhiány, mint inkább jellembeli sajátságok voltak okai. A czigány szilaj temperamentumát, előadásbeli készségét, melyet a magyar dal interpretálásában a virtuozitásig fokoztak, a zsidó nem tudta követni. Sem az a könnyűség, hajlékonyság és eleganczia, sem a szilajság, majd melankolia és az előadásbeli modor százféle sajátosságai nem volt meg bennük. A zsidó-bandák, hogy üzletiesen szóljunk, mindig jó zenét szolgáltattak, a czigányok ellenben mindig érdekeset és a magyar szívhez közeljárót. A czigányhatás aztán annyira előrehaladott, hogy a zsidó-bandák sehol sem tudtak ellenük védekezni. Pedig voltak szervezett zsidó-bandák nemcsak Toponáron és Somogymegyében, hanem Pozsonyban, Győrben, Aradon, állítólag Szegeden is s az ország nagyobb helyein. Sokáig azonban nem tudták magukat fentartani s a mindegyre erősödő czigányhatás alatt ők is elczigányosodtak, vagyis a czigányos előadáshoz alkalmazkodtak. A hatvanas-hetvenes években nagyrészük aztán feloszlott és az egyes tagok czigánybandák között keveredett el.

Advertisement

Czigánybandákban nagyobb helyeken még ma sem ritkaság egy-egy vörös hajú, hajlott orru alak kinek vonásai merőben elűtnek a többiek jellegzetesen barna arczkifejezésétől. Ezek még a régi zsidó-czigányvilág maradványai. Itt a fővárosban is él még több kőzülük s az egyik e sorok írójának el is panaszolta gyermekeiért való aggodalmát, kik minden áron czigányok akarnak lenni. Vagyis muzsikusok. Leghiresebb zsidó-czigány jelenleg egy Vörös Elek nevű primás, a ki évek óta külföldön tartózkodik s a legutolsó párisi világkiállítás idején a magyar korcsmának ő volt a czigánya. A többiek, mint másod-harmad rendű alakok különféle czigánybandák között lappanganak s velük körülbelül ki is fog veszni ez a tipus, mely száz évnél tovább, mint muzsikus népség fentartotta magát. A magyar zenetudósok annyira sem méltatták figyelemre ezt az érdekes jelenséget, hogy még id. Ábrányi Kornél is, a ki a magyar zene történetét egy hatalmas kötetben pár év előtt megírta, egyetlen szóval se emlékezett meg róluk. Pedig érdemes feladat volna utána járni, hogy minő körülmények segítették elő eme zsidó-bandák megalakulását némely vidékeken és mi volt művelődéstörténeti jelentőségük. A magyar zene történetében Rózsavölgyi Márk a “körmagyar” és a mai értelemben való “csárdás” alkalmazásával tette nevét emlékezetessé, de rajta kívül még élnek, ha nem is alkotó tehetségben, de előadásbeli képesség dolgában első rendű alakok, kiknek játékát a magyar közönség szivesen hallgatta.

A negyvenes, ötvenes, hatvanas években a zsidó-czigányok viselete magyar ruha volt s külföldön is magyar nemzeti viseletben szerepeltek. Foglalkozásmódjuk, mely a szilaj, sírva-vigadó magyar urak közé vitte őket s a bizonytalanság, melylyel az ilyen foglalkozás jár, jellemükre is erősen hatott. A magyar nyelvet, magyar szokásokat, sőt a magyar bünöket is tökéletesen elsajátították és czigánytársaikkal gondtalanul élték azt a napról-napra való életet, mely olykor százas bankókat és aranyokat hullatott tányérjukba, máskor meg a napokig, sőt hetekig való szükséget és bizonytalanságot. Hatalmas versenytársukkal, a czigánnyal, nem bírtak sehol sem megbirkózni s pár évtized elég volt arra, hogy szervezetüket mindenütt kipusztítsa. A zsidó-czigány ma már az etnografia és a magyar népzene buvárai számára való érdekes tárgy. Régi szereplésük kezdetének, szervezetük fejlődésének és terjedésének felderítése épen azért – immár tudományos érdek.

Zuboly.

Advertisement

(via Elektronikus Periodika Adatbázis és Archívum - OSZK)